icon Vissza az összes cikkhez

Hallássérültként dolgozni? A munkaerőpiac kihívásai

Hallássérültként dolgozni? A munkaerőpiac kihívásai

ashleyderrington írása

Budapest

2018. 08. 13.

Ahhoz, hogy dolgozzunk, valóban szükség van a hallásunkra? Alapvetően azt gondoljuk, hogy igen, ez elengedhetetlen, de a mára megváltozott társadalmi helyzetekben, szociális érintkezéseink során, amikor már emaileket írunk és az interneten keresztül kommunikálunk, tényleg annyira szükségszerű munkánkhoz a hallás? És ha igen, úgy vajon hogyan dolgozzunk a jelenlegi munkaerőpiacon hallássérültként?

Álláskeresés hallássérülten

 

Persze szólhat a kérdés pusztán a magam megnyugtatásaként is azokra az esetekre vonatkozóan, amelyeket álláskeresés közben tapasztalok. Ugyan az enyhén hallássérült emberek eredményeiket tekintve a munkahelyükön nem teljesítenek alacsonyabb szinten, mint halló kollégáik, mégis, ahogy a hallássérülés súlyosabbá válik, úgy csökken a kereset mértéke is. Emiatt viszont mindig hezitálok, hogy beszámoljak-e hallássérülésemről a munkáltatónak. Mert nőként dolgozni egyébként is nagy küzdelem, súlyos hallássérüléssel élő nőként viszont ez végképp óriási csata.

 

Kevésbé hatékony a munkavégzés hallássérüléssel?

 

Gondolkodjunk el ezen egy kicsit. Az, amíg az információ elér hozzánk, valóban több időt vehet igénybe, mint halló kollégáink esetében. Ha a hallássérülésünk súlyosabbá válik, akkor még többet. De ez csak akkor van így, ha kollégáink ragaszkodnak ahhoz, hogy szóban mondják el, mi a feladatunk. Ahhoz, hogy a munkavégzés pontos információ alapján történjen, személy szerint az írásos megoldás híve vagyok, mert ez mindkét fél számára megtérülő. Egyrészt nem vész el az információ, másrészt utólag is könnyen visszakövethető. De akárhogy is történik, azért, mert nem mindig hallunk pontosan, az nem jelenti azt, hogy képtelen vagyunk elvégezni a munkát vagy elérni a kitűzött célokat. Sőt! Sok esetben ennek épp az ellenkezője igaz.

 

Miért eredményesebb a hallássérült kolléga?

 

Azért, mert hallássérültként egész életünkben harcolunk azért, hogy bebizonyítsuk, mi is értékesek vagyunk. Eltökéltségünk és elköteleződésünk megkérdőjelezhetetlen. Éppen ezért vajon melyik vezető ne akarna egy lojális, keményen dolgozni tudó és akaró kollégát?

 

Hallássérültként muszáj figyelnünk a részletekre, így olyan információk, készségek és képességek is birtokunkban lehetnek, amivel mások nem rendelkeznek. Extra keményen dolgozunk és képesek vagyunk hosszú távon fókuszálni arra, amit csinálunk. Hiszen megtanultuk, hogyan kell összpontosítani a figyelmünket, és azt is tudjuk, hogyan kell a másikra koncentrálni és a szemkontaktust tartani.

 

Sok munkahelyen szükség van arra, hogy egyszerre jegyzeteljünk, miközben a megbeszélésen ülünk vagy telefonálunk. Annak, aki maximalista és mindent rögzíteni akar, ez egy picit problémás lehet, különösen azért, mert ha valaki nagyon belejön a beszédbe, én sem mindig tudok egytől-egyig mindent rögzíteni. Szerencsére megtanultam vakon gépelni, így egyszerre írok és látom a szöveget is a kijelzőn, úgyhogy már tudok úgy írni, hogy közben a beszélő száját figyelem. Napról napra ez is egyre jobb lesz.

 

A telefonálás mumus?

 

Emlékszem, totál ideges voltam, amikor először kerestem munkát a szórakoztatóiparban. Mindenhol, ami akkor szóba jöhetett, nagyon sokat kellett telefonálni. Rettegtem attól, hogy bármit is mondjak a hallássérülésemről, pedig nagyon elszánt voltam, hogy ezen a területen dolgozhassak. Végül felszívtam magam, és ott ültem az asztalnál, várva, hogy megcsörrenjen a telefon. És kőkeményen izzadtam, amikor ez megtörtént.

 

Többször előfordult az is, hogy a vonal másik végén már türelmetlenek voltak, mert nem értettem minden apróságot, ami engem is az őrületbe kergetett, de nem árultam el az igazságot, mert nem akartam, hogy szánalmat érezzenek irántam. Így hát zsebre tettem a negatív üzeneteket és megtéve a tőlem telhető legtöbbet, intéztem tovább a dolgokat.

 

Annak idején azokat a munkákat preferáltam, ahol a walkie-talkie mellett láttam is a beszélő arcát. A walkie-talkie számtalanszor képes problémát okozni, mert nem mindegyik köthető össze a hallókészülékekkel. Ami engem illet, az Esteem implantátum miatt szerencsém volt, mert tudtam használni a hozzá való headsetet.

 

Az akcentus kihallása telefonon szintén gyakran okozott problémát. Hú, inkább ne is említsük! Igazán akkor lélegeztem fel, amikor egy marketing ügynökséghez kerültem, akik nem voltak ennyire telefon-centrikusak, úgyhogy hihetetlenül megkönnyebbültem. Néhány hét után – a hangjuk alapján - már felismertem, hogy az ügyfélkör nagyjából hasonló, mint korábban, így elmentettem a telefonszámokat, megjegyeztem a hangjukat, úgyhogy néhány hét alatt teljesen belerázódtam a kommunikációba. Természetesen volt, aki számkijelzés nélkül hívott, de a stressz-szintem hatványozottan zuhanórepülésbe kezdett, én pedig kiegyensúlyozottan végezhettem a munkám.

 

A főnököm sosem szúrt le azért, mert valamit esetleg elrontottam. Tényt, hogy nem is tudott a hallássérülésemről egészen addig, míg az első év vége felé egy műtétre lett szükségem. De bárhogy is történt, fel voltam készülve a telefonos feladatokra mindegyik munkahelyemen, és mindent feladatot elláttam, amit csak kaptam.

 

Hihetetlenül hálás vagyok a technológiának, hogy lehetőséget ad a siket és hallássérüléssel élők számára ahhoz, hogy munkát vállaljanak. Függetlenül attól, mennyit fejlődik napról napra a technika, mindig lesznek akadályok, amiket majd le kell, hogy küzdjünk. A mi utunk sosem volt egyszerű, de nem változtathatjuk meg a világot. Ami meg nem öl meg, az megerősít. Vagy talán nincs igazam?