Siket vagyok. Ez van.
Nem számít, mennyire vagyunk jóban önmagunkkal, hiszen a legnagyobb kritikusaink mi magunk vagyunk. Én személy szerint örülök annak, akivé váltam, és igen, már fiatalon elfogadtam azt is, hogy a hallássérülés az életem és a személyiségem egyik meghatározó része. De elhagyva a gyerekkor biztonságos buborékát, találkoztam valamivel, valami újjal, ami próbára tette az önbizalmamat. Felnőttem. Az emberek pedig kérdezősködni kezdtek a siket akcentusom miatt, amit én nem értettem.
Tényleg akcentussal beszélek?
Gyerekkoromban semmi gondom nem volt ezzel. Mindenki tudta, hogy hallássérüléssel küzdök. A suliban az osztálytársaim éveken át ugyanazok voltak, a tanárok is ismertek, és mindenki tudta, hogyan kommunikáljon velem. De ez egycsapásra megváltozott, amikor egyetemre mentem. Többé már nem voltam a középiskola biztonságos buborékában. Az egyetem túl azon, hogy hatalmas volt, nem ismertem senkit, akivel kényelmesen beszélgethettem volna. Próbáltam takargatni a hallókészülékemet, és megjátszani magam az egyes helyzetekben. Hogy hogyan csináltam? Nézzük csak… Utólag visszanézve nem valami jól. Biztos vagyok benne, hogy voltak pillanatok, amikor az emberek úgy érezték, hogy egyáltalán nem figyelek rájuk, hogy nem érdekel, amit mondanak, miközben valójában nem is hallottam, miről beszélnek. Az egyetemi évek alatt senki nem szólt, hogy valami gond lenne a kommunikációmmal, így azt gondoltam, minden simán megy, és ezt megúsztam.
A siket audiológus
Nem sokra rá, hogy elkezdtem audiológiát tanulni - akár egy önismereti tréning -, elkezdtem felfedezni, megismerni önmagam és ezzel együtt elfogadni a hallássérülésem. Az audiológus program keretében gyakorlatot szereztem a hallás-, és egyensúlyi rendellenességek kezelésében, ami egyrészt az önértékelésemet fejlesztette, másrészt megtanultam, hogyan ne legyek zavarban a hallókészülékeim miatt. A tanulmányaim során biztonságot adott, hogy olyan emberek vettek körül, akik tisztában voltak a hallássérülés nehézségeivel, és azt is tudták, hogyan kommunikáljanak velem.
Az egyetem után rezidensként nap, mint nap felnőtt páciensekkel találkoztam. Izgatott voltam, hiszen valóra vált az álmom és egy audiológiai klinikán teljes munkaidőben foglalkozhattam azzal, amire vágytam. Az első héten az egyik új páciens, miután átbeszéltük a kórtörténetét, rám nézett, és megkérdezte: „Ugye maga hallássérült?” Meglepődve néztem rá, és feltéve magamban a kérdést: „Hát ezt meg vajon honnan tudja?”
Lehull a lepel
Leengedett haj. Legtöbbször ezt a módszert alkalmaztam, hogy eltakarjam a hallókészülékeimet. Nem szerettem volna a pácienseimmel már rögtön az első találkozáskor tudatni, hogy hallássérüléssel küzdök, hiszen nem miattam jöttek el, hanem hogy elmondják a problémájukat. Egyszer az egyik új páciens viszont feltette a kérdést, hogy hallássérült vagyok-e, és amikor válaszoltam, hogy igen, azt mondta, hogy az akcentusomból egyből rájött. Én pedig kérdőn néztem rá: „Akcentus? Nekem? Milyen akcentus?” Nem gondolom, hogy bántásként mondta volna, viszont az eset ezt követően többször is megismétlődött.
A beszéd tökéletesítése
Következő alkalommal egy másik páciensünk azt kérdezte tőlem, hogy honnan származom. Mondtam neki, hogy Long Islandről jöttem, New Yorkból. A betegünk zavart tekintettel rám nézett, majd közölte, hogy az akcentusom egyáltalán nem Long Island-i. Mondtam neki, hogy a New York-i kiejtésem bizonyos szavaknál előtör, de a páciensünk nem érte be ezzel a válasszal. Ezután észrevette a hallókészülékeimet és rákérdezett, hallássérült vagyok-e. Természetesen igennel válaszoltam, így végül megértette a helyzetet. A reakciója megdöbbentett, a válaszától pedig egy kicsit még rosszul is éreztem magam, de továbbléptem, folytatva a vizsgálatot. Az utolsó szalmaszál az volt, amikor az akkori párom folyamatosan kijavította a beszédemet. Először csak itt-ott korrigált néhány szót, majd amikor már szőrszálhasogató módon szinte mindenbe belekötött, megelégeltem. Ő erre azt mondta, hogy csak nekem akar segíteni ezzel a tökéletes beszéd gyakorlásában, de engem ez az egész sokkolt. És legalább annyira bántott is. Az egésztől úgy éreztem magam, mint akinek a beszédét egyáltalán nem lehet érteni, ami lássuk be, egyáltalán nem segített az önértékelésemen.
A történéseket figyelembe véve kezdtem megkérdőjelezni a beszédem helyességét, aminek a következménye az lett, hogy zavarban voltam, ha több ember előtt kellett beszélnem. Ki mondaná meg, hogy siket akcentusom van? Miért most jönnek velem szembe ezek a helyzetek, amikor soha senki nem mondta azelőtt, hogy siket akcentussal beszélnék? Tény, hogy hallássérüléssel küzdök, és még az évek óta tartó beszédterápia mellett is tudom, hogy van némi eltérés a beszédemben, de sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha bárki is szóvá fogja nekem tenni.
Kíváncsi voltam a családom és a barátaim véleményére, de miután ők ismerik a körülményeket és tudják, hogy hallókészüléket viselek, nem tudtak objektíven nyilatkozni. Mások azt mondták, hogy van egy kicsi akcentusom, de az annyira minimális, hogy szinte egyáltalán nem lehet észrevenni.
Köszi a visszajelzést!
Úgy döntöttem, hogy szakemberhez fordulok, mert kíváncsi voltam, valóban kiérződik-e a beszédemen a siket akcentus. A vizsgálatot követően a szakértő kicsit zavarban volt, mert nem értette, hogy mit keresek ott. Ahhoz képest ugyanis, hogy mélységes hallássérüléssel küzdök, egész jól teljesítettem a tesztet olyannyira, hogy további foglalkozásokat nem is tartott szükségesnek. Ettől függetlenül viszont megbeszéltük, hogy néhány alkalommal találkozunk, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit frissítsünk a beszédemen, és pontosítsunk ezt-azt. A foglalkozás végén a beszédem valamelyest tisztább lett, de tény, hogy valóban siket akcentusom van, amit mára már teljesen elfogadtam.
Tisztában vagyok vele, hogy az emberek megértik, amit mondok és tisztán, egyértelműen kommunikálnak velem. Amikor nagy plénum előtt tartok előadást, az számomra tökéletes visszajelzés, így már egyáltalán nem izgulok, hogy bárki is elítélne a beszédem miatt.
A hallássérülésem az enyém. A részem, ami segített azzá válni, aki ma vagyok. Semmi nincs, amit megváltoztatnék magammal kapcsolatban, mert én így vagyok boldog. Ha valaki esetleg megjegyzi, hogy siket akcentusom van, csak annyit mondok: „Köszönöm, hogy jelezted. Hallássérült vagyok. Megmutassam, milyen klasszul néznek ki a hallókészülékeim, és hogy mennyi mindent tudnak? Még arra is képesek, hogy végighallgassák a fecsegésemet, ahogyan szenvedélyemről, az audiológiáról beszélek!”