2007-ben álmodták meg a szervezők a 200 km feletti ultrafutó versenyt, amelyen a Balatont kell körbe futni egyénileg, vagy csapatban. Az elsőn még csak 200 résztvevő volt, az utóbbi években viszont már 10 ezer felettire nőtt a nevezések száma. Vágyakozva olvasgattam mindig a beszámolókat, de esélytelennek tartottam a bejutást –az idei is röpke 22 perc alatt teltházas lett!
Másfél hónappal ezelőtt viszont egy anyuka kiposztolta a fussbabakocsival FB csoportban, hogy emberkéket keres az Ultrabalatonos 3 fős női csapatába, mert ketten is kiestek ilyen-olyan okok miatt. Szinte gondolkodás nélkül bevállaltam a dolgot, mert ugye csak hetvenvalahány lenne a rám eső rész, mi az nekem?! :-) Elképzeltem, hogy addig alaposan felkészülök, hetente lenyomok legalább három-négyszer hosszabb távot, és kipróbálom végre azt is, milyen edzés után pár órával újra nekiindulni. Aztán bárányhimlős lett Dávid, borultak a terveim, és biztos voltam abban, hogy a kicsi is elkapja. Ádám végül nem pöttyösödött, én viszont közel sem futkároztam annyit, amennyit szerettem volna, sőt, még egy idegbecsípődést is sikerült összeszednem 2-3 héttel az UB előtt.
Időközben egy szintén siket barátnőmet, Mónit is beszerveztük harmadik futónak, illetve Nikit –aki helyett bekerülhettem- bringás kísérőnek. Már az előkészületek is hatalmas logisztikát igényeltek: ki, mikor, mennyit fusson, milyen tempóban, hol aludjunk előző nap, milyen legyen a csapat pólónk, ki legyen az autós kísérőnk, mit vigyünk enni/inni, milyen energizálókat használjunk, hány váltás rucit vigyünk, és még sorolhatnám. Emese, a (halló) csapatkapitányunk már rutinosabb Ultrabalatonisaként nagyon sok terhet levett a vállunkról. Ő készítette el a „beosztást” is, figyelembe véve a dombos részeket, azokra csak 10-15 km-t írt be. Sikerült egy személyes talit összehoznunk, ahol Emese lelkesen sajátított el néhány szót/mondatot is jelnyelven! Persze reménykedtünk abban, hogy a „fáradt vagyok, menjünk haza” kifejezést csak a célban használjuk majd! :-)
Időközben kaptam szuperkényelmes Jiani kompressziós futózoknit a Salustól, biofreeze jégzseléket a Rextrától, és néhány Penco terméket egy forgalmazótól, fejlámpát a sógornőmtől - mindegyiknek hatalmas hasznát vettem! :-) De még így sem indulhattam volna útnak, ha nincsennek a szüleim és a férjem, akik bevállalták a gyerekeket, amíg Anyucika hőstettet hajt végre. :-)
Azt hiszem, soha semmit nem néztem meg annyiszor egy nap az interneten, mint a verseny előtti napokban az időjárást, ami persze kb. félnaponta változott. Jósoltak esőt, napsütést, szelet, meleget, hideget… úgyhogy végül több ruhát cipeltem magammal, mint anno a Siketlimpiára. :-)
Szombaton 9.10-kor rajtolt izgatott, lelkes, erőtől kicsattanó kis csapatunk Balatonfüredről. :-)
Emese kezdte az első szakaszt, bringás Nikivel a nyomában, mi pedig a két autós kísérőnkkel, Pistivel és Petivel áthajtottunk Pécselyre, ahol én váltottam Mesit. 13,1 km-es szakasz várt Rám, olyan emelkedőkkel, hogy eleinte azt hittem, a Kékes csúcsfutáson vagyok! :-) Felfele szaladni nem az erősségem, nagyon féltem attól is, hogy kicsúszok a betervezett időnkből. A mindennapi életben ugyan sokszor elkések innen-onnan, itt viszont nem akartam! :-) Lejtőn lefelé, előttem a csodás Balatonnal viszont abszolút bele tudtam húzni, így még 12 óra előtt sikerült átadnom a chipet Móninak Balatonakalinál. Gyönyörű idő volt, napsütés, meleg, és csöppet sem zavart senkit, hogy messze még a vége.
Már az elején megfogadtam, szorgalmasan hengerezek majd minden szakasz után – a bátyám tanított meg a használatára – illetve a jégzselével sem spórolok, hiszen nagyon jól esett azzal hűsíteni magam, és bíztam abban, hogy az izmaim sem fáradnak idejekorán.
Salföldtől futottam újra Badacsonyig, át a Badacsonyörsi Varga pincészeten. A bort ugyan nem szeretem, de azért élmény volt átgázolni a föld alatt. :-)
Móni leváltott, aztán Emesének egy hosszabb, 24,7 km-es táv következett, immár bicajos Niki nélkül, aki hazament aludni, hogy aztán végig tudja tekerni velünk az éjszakát. A több órás free-time alatt Keszthelyen, egy szuper, partközeli frissítőpontnál sziesztáztunk. Kaptunk meleg ebédet, volt többféle nasi, gyümölcs, és kényelmesen, ráérősen tudtunk kávézni is.
A csapatok általában telefonon tartják egymással a kapcsolatot a futás ideje alatt, nálunk viszont a halló-hallássérült felállás miatt ezen is logisztikázni kellett. A Google Maps térképen megosztottuk egymással a helyzetünket, így láttuk egymást, tudtuk, hol jár az éppen futó csapattárs! :-)
Emese átfutott Keszthelyen is, gyorsan megölelgettük, elhalmoztuk plussz energiákkal. :-) Én pedig lélekben már készültem a leghosszabb távomra Balatonberénytől – ami ugyan „csak” 20,2 km volt, de már a fejlámpát is cipelnem kellett, mert a futóidőm beleesett a sötétedésbe. A bátyám kevert nekem reggel valami „csodaitalt”, fogalmam sincs mi volt benne, de megittam indulás előtt, és tényleg nem éreztem magam fáradtnak! :-) Balatonfenyvesnél csatlakozott hozzám Niki, így együtt naplementéztünk. :-) Huncut, repülő rovarokban nem volt hiány, kb. 5 szépen el is bújt a szemzugaimban, aztán egy kölcsön szemcsi megmentett, és innentől aztán nem volt megállás! Próbáltunk néha beszélgetni futás közben, és bár Niki szuperül artikulált, azért egyikünknek sem volt egyszerű az útvonal helyett egymásra nézni. Főleg nem azután, hogy besötétedett.. :D
A betervezett tempónál mindegyikünk jobbat futott, így a papírforma teljesen borult, de tökéletesen megoldottuk „fülek nélkül” is a kommunikációt. Messengeren is tudtunk írni egymásnak, a térképet is folyamatosan lestük, Peti és Pisti pedig kitartóan fuvaroztak minket. Fonyódtól Móni szaladt tovább, ekkor még Ő is meglehetősen fitt volt, talán csak a bokáját fájlalta kicsit. :-) A balatonszemesi pihenőnkön –hála Mesiéknek- végre le tudtunk zuhanyozni, és kicsit emberibb formát ölteni.…hogy aztán Zamárdiban, a soron következő szakaszomon 100 m után bőrig ázzak! Sötét volt, ömlött az arcomba az eső, nem láttam, nem hallottam, hideg volt, és hiába futottam, még úgy is fáztam. És mindez 17,5 km-en keresztül. A táv vége felé már a hasam is fájt, talán mert nem voltam hozzászokva ahhoz a sok BCAA – és sótablettához, magnéziumhoz, illetve energiagélekhez, amiket magamba tömtem. Pedig tényleg segítettek, nem görcsöltek az izmaim, a koffeines Penco gél pedig nem csak finom, hanem ébren tartó erő is volt így, éjfél után.
A vihar szerintem mindenkiből sokat kivett, a nappali szuper, nyárias idő után iszonyúan rossz volt mindezt átélni, nemcsak nekünk, futóknak, hanem a bicajos kísérőknek is! Siófok-Sóstónál, a váltásunknál aztán átöltöztem a kocsiban, és próbáltam nem elaludni – tudtam, abban a percben a testem off-üzemmódba kapcsolna, és semmi kedvem nem lenne hajnalban tovább futni! A változatosság kedvéért a csapatom többi tagja is teljesen szétázott, Emese viszont már nem engedte tovább Nikit – így is sokat tett értünk/mellettünk, alaposan megtépázta Őt is az eső, így Pisti hazafuvarozta Csopakra.
Hajnali fél 6 körül talán az egyik leghangulatosabb váltóponton vártam, hogy elrajtoljak az utolsó szakaszomon. Itt aztán volt minden… hatalmas kivetítő, frissítő, sült krumpli, meleg tea, és valószínűleg zene is, de azt ugyebár hallókészülék híján nem hallottam –nem kockáztattam meg, hogy szétázzanak a hallókáim, pedig imádom a versenyek „zaját”, és amikor hallom a szurkolók bíztatását. :-) Az eredetileg betervezett időnk szerint csak 7:11-kor kellett volna itt tartanunk, de ekkor már egyértelmű volt: kb. 2 órával jobb lesz majd a célidőnk annál, amire számítottunk!
Utolsó etapként csekélynek tűnő 8,5 km, Balatonalmádin átvezető útvonal lett az enyém. Már tudtam, közel a vége, így az utolsó kilométereket még meg is nyomtam, úgy 5:45-ös tempóval. Óh igen, ez a tempó akkor és ott, 25 óra ébrenlét után korán reggel - bevallom mindig is utáltam reggel futni - igenis nagyon gyors volt , legalábbis nekem. :-) Alsóörstől Móni volt a chiphordozó, mi pedig vártuk Őt a befutónál fáradtan, de annál boldogabban!
22 óra 23 perc alatt meghódítottuk a Balatont. Lefutottunk 220,1 km-t, felülmúltuk Önmagunk, legyőztük az időjárási viszontagságokat, átlendültünk az éjszakai holtponton, és nem utolsó sorban bebizonyítottuk, hogy hallásállapot ide vagy oda, egy közös cél, a sport iránti szeretet mindenkit összekovácsol!
Fantasztikus rendezvény volt szuper útvonalon, remek frissítőpontokkal, lelkes, kitartó önkéntesekkel, egymást bíztató versenyzőkkel, futókra vigyázó brigásokkal, biztonságot adó autós kísérőkkel. És bár volt, aki nem ért célba, de Ők is éppolyan Hősök, mint Mindenki, aki ott volt! :-)
Köszönöm Nektek, Emese, Móni, Niki, Pisti és Peti, Veletek gyerekjáték volt ezt végigcsinálni! Na jó, azért az mégsem, de egy életre szóló élménnyel ajándékoztatok meg, amit sosem fogok elfelejteni! :-)