icon Vissza az összes cikkhez

Hallássérült lányból sikeres nővér

Hallássérült lányból sikeres nővér

Annie Resetar írása

Budapest

2018. 09. 19.

Azt mondják, a nővér szakma egyfajta művészet, ahol a karrierrel találkozik a szenvedély. De vajon ez tényleg így van? A nővérség számomra azt jelenti, hogy segítsünk másokat az egyik legkiszolgáltatottabb helyzetükben. Furcsa ezt mondani hallássérültként, de még ha megkérdőjelezhetetlenül mindig is nővér akartam lenni, ez az út segített abban, hogy felismerjem és szembenézzek legfőbb gyengeségemmel, a hallássérüléssel.

Bevallom, sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy lehet-e valakiből hallássérültként nővér, de a hároméves szakmai képzés alatt sok leckét megtanultam, ami segített azzá válni, ami lenni akartam. Annie Resetar vagyok és nagy-súlyos mértékű hallásvesztésemmel nővérnek tanulok. Ha minden jól megy, ez év végén az ohioi Walsh Egyetemen ápolói diplomát szerzek, és borzasztó hálás vagyok, hogy nem hagytam, hogy hallásvesztésem visszatartson céljaim elérésétől.

 

Nővérsuli – az igazi kihívás

 

Az ápolói alapismeretek elsajátítása magában foglalja az emberi szervek működését, beleértve a szív, a tüdő és a bélrendszer hangjainak megismerését is. Helyzetemet tekintve ez jelentette számomra a legnagyobb kihívást. Ahhoz, hogy ne maradjak le semmiről és mindent helyesen tanuljak meg, egyrészt beszereztem egy Littmann 3200-as elektromos, Bluetooth technológiás sztetoszkópot, másrészt rengeteg időt töltöttem a laborban, ahol leginkább a hangokra fókuszáltam. Biztos akartam lenni a tudásomban.

 

Kínos kórházi gyakorlat

 

Miután az iskolapadban és a laborban minden szükséges tudást elsajátítottam, a nővéri gyakorlatra kórházban került sor, ahol szakmai felügyelet mellett élesben találkoztam a betegekkel. A gyakorlati oktatás magában foglalta többek között a betegek fürdetését, az orvosi viziteken való részvételt, a gyógyszerkiosztást, a létfontosságú jelek értékelését és a betegfelvételt. 

 

Egy nap aztán az egyik vizsgálatot követően a betegápoló nővér megkérdezte tőlem, hogy a vizsgálat során hallottam-e a zörejt a beteg jobb oldali tüdejében. Természetesen bólintottam, hogy igen, de ahogy a nővér elhagyta a szobát, a szívem összeszorult és könnybe lábadt a szemem. Ugyanis semmiféle zörejt nem hallottam. Vádoltam magam, hiszen pontosan EZ AZ, amit hallanon kellett volna!

 

Egész nap ezen martam magam. Borzasztó csalódott voltam, és amikor hazaértem, sírva fakadtam a szobatársamnak, hogy ha még a szuper erős sztetoszkópommal sem hallom meg ezeket a létfontosságú hangokat, akkor vajon mennyi esélyem van arra, hogy egyszer jó nővér váljon belőlem?

 

Vártam a következő alkalmat, hogy találkozzak a tanárommal, akinek beszámoltam az esetről, megkérdőjelezve képességeimet és a nővérré válással kapcsolatos terveimet. A tanár viszont a szemembe nézett és azt mondta: „Túl kemény vagy magadhoz! Őszintén? Lehet, hogy én sem hallottam volna meg azt a zörejt, pedig én amióta csak élek, nővér vagyok! Beszéltem a kórházi gyakorlat vezetőjével is, aki szintén nem hallotta ezeket a hangokat. Ne felejtsd el, te még kezdő vagy és azért vagy itt, hogy elsajátítsd ezeket az ismereteket, felismerd és azonosítsd a hangokat. Te ezzel azt bizonyítottad, hogy kiváló nővér leszel, csak bíznod kell magadban és még több gyakorlásra van szükséged.”

 

Az önbizalom kulcsfontosságú

 

Önbizalom. Hát pontosan ez az, ami nekem nem volt. A labor gyakorlatokat össze sem lehet hasonlítani a kórházi helyzetekkel, amikor minden éppen akkor és ott történik, és azonnali döntéseket igényel. De megfogadtam a tanácsot, azt is, hogy kezdő vagyok, és elkezdtem hinni magamban. Elkezdtem célirányosan, fokozottabb figyelemmel használni a sztetoszkópomat, és egy idő után a magamba vetett hit is erősödni kezdett. Elismerem, néha tovább tart egy vizsgálat, mint másoknak, és sokkal jobban oda kell figyelnem mindenre, de most már bátran kijelenthetem, hogy van önbizalmam. Tudom, hogy az általam végzett vizsgálatok mindegyike precíz, alapos és pontos.

 

Büszke vagyok a hallássérülésemre!

 

Még ha tehetném, akkor sem szabadulnék meg a hallássérülésemtől. A betegek látva a menő sztetoszkópomat, ahogy keresztülsétálok a kórtermen, mindig kérdezősködnek felőle. Ezen a nyáron az Akron Gyermekkórházban ugyanez történt, a kicsik odáig voltak érte, és ezer kérdést feltéve mindent tudni akartak róla! Elmeséltem hát nekik, hogy az én füleim nem olyan jók, és nem úgy hallanak, mint az övék, de a hallókészülékem segít nekem ebben. Akár a szemüveg, ami segít látni azoknak, akiknek rossz a szemük, és ha akarják, ki is próbálhatják, mit hallanak a sztetoszkópon keresztül. Nagyon klassz volt látni az arcukat, ahogy felcsillant a szemük, meghallva saját tüdejük hangját, vagy a szívdobbanásukat!

 

Úgy érzem, hogy a hallássérülésem még inkább segít abban, hogy jobb és jobb legyek. Segít a bizalom kialakításában köztem és a betegek között, és jó példát is mutat arra, hogy hiába történik velünk rossz dolog, nem szabad hagynunk, hogy ez befolyásolja a vágyainkat, vagy akadályozzon álmaink megvalósításában. Inkább csak alkalmazkodnunk kell a helyzethez, és meglátni, megtanulni azt, hogyan hozhatjuk ki belőle a legtöbbet.

 

Hálás vagyok, hogy ragaszkodtam az álmaimhoz, és nővér lehetek. Úgy érzem, ki sem tudom fejezni igazán, hogy mennyire boldog vagyok, és hogy mindezt mennyire szeretem!