icon Vissza az összes cikkhez

Hallásvesztés és depresszió? Le vele!

Hallásvesztés és depresszió? Le vele!

Mark Bernard írása

Budapest

2018. 07. 20.

A depresszió elég kemény téma. Egyrészt mert eléggé személyes, másrészt mert fontos, hogy akik hozzám hasonlóan hallássérüléssel küzdenek, felismerjék annak jeleit. Nekem a depresszió olyan, mint az ádáz fenevad a Harry Potterben. Ott leselkedik a sötétben, és bár csak a perifériában tűnik fel olykor, pontosan tudod, hogy ott van, de amikor szembe néznél vele, settenkedve odébb áll.

Ó miért, mondd miért?!

 

Nem újdonság, hogy a depresszió sokat látott vendég a hallássérültek életében. Rengeteg cikk készült már a témában, hiszen a legfőbb ok, amivel a hallássérült emberek küzdenek a depresszió kapcsán, az az elszigeteltség. Miután különböző statisztikai adatok is azt mutatják, hogy a depresszió a Siket és hallássérültek körében sokkal „népszerűbb” betegség, mint megannyi halló esetében, ezért segítségképpen úgy gondoltam, megosztom a saját tapasztalataimat.Hallatlan depresszió

Hallatlan depresszió

 

Az egész akkor kezdődött, amikor elsőéves egyetemista voltam, de ezt nagyon sokáig nem ismertem fel. 2009. végén ösztöndíjat nyertem a jó nevű Rhodes Egyetemre Grahamstownba, Dél-Afrikába. Addig dolgoztam, de úgy éreztem, csak meg kéne próbálnom az egyetemet, kicsit kimozdulok, tapasztalatot szerzek, nem árt a változás. Egyetlen egy dologgal nem számoltam, mégpedig azzal, hogy ez a változás mit is fog jelenteni valójában: távol leszek a családomtól, a barátoktól egy teljesen ismeretlen helyen, ami ráadásul teljesen más, mint amiben addig éltem. Grahamstown sokkal kisebb hely, mint Durban, sokszor úgy éreztem, rám zuhannak a falak. Még annak ellenére is, hogy simán keresztül-kasul járhattam a várost, bezárva éreztem magam. Ez volt az egyik. A másik a kulturális különbségek. Grahamstown pezsgő diákváros, és ahogy a diák-népesség az egyetemi évek alatt egyre növekedett, ezzel együtt jött mindaz, amit a 20 évesen otthonról lelépett diákok produkálnak. Vagyis jöttek a bulik, az italozás, és minden, ami a diákévekhez hozzátartozik. Igazi hangos és vad cirkusz, ahol egyszer csak kívülállónak éreztem magam.

Elszigetelve

 

Elszigetelődés. Azt hiszem, ez az a dolog, amit hallássérülten mindannyian érzünk, és talán a leghamarabb tör ránk. Az én esetemben ez pontosan akkor történt, amikor remeteként éltem a kollégiumi szobámban. Minden olyan társadalmi eseménytől távol tartottam magam, amit kimerítőnek gondoltam, vagy nem éreztem magam jól benne. Kihagytam az előadásokat, aztán idővel ebédelni se nagyon jártam le. A létezésem szinte a 4x2 méteres szobámra korlátozódott, meg instant levesre, kávéra és olykor egy pizzára, attól függően, hogy mennyi pénzem volt – habár mázlista voltam, mert a szüleim rendszeresen küldték a havi apanázst. Három hónap alatt kb. 10-15 kilót fogytam, amikor a szemeszter végén apám megjelent, és elvitt egy motelbe, ahol velem maradt grahamstowni tartózkodásom utolsó pár napjában. Az utolsó héten, amikor minden tanárommal lezártuk a kurzusokat, a pszichológia tanszék vezetőjével is találkoztam. Ő diagnosztizálta nálam a depressziót.

A depresszió jelei

 

Akárcsak a Harry Potter dementorai, akik az azkabani foglyokat őrzik, úgy tart minket a depresszió is különböző módon foglyul, még ha vannak is közös szálak. Hogy melyek ezek?

  • A világtól való elvonulás és apátia még a hétköznapi dolgokkal kapcsolatban is,
  • a tehetetlenség érzése,
  • igen mély szomorúság,
  • megváltozott étkezési szokások és fogyás,
  • alacsony energiaszint,
  • megváltozott alvási szokások

A depresszió tüneteiről itt tudhatsz meg többet

 

Az elszigeteltség és a depresszió elfojtása

 

Elmondhatatlan, mennyire fontos, hogy felismerjük: a depresszió és az elszigetelődés kéz a kézben járnak, és igenis szükségünk van támogatásra a körülöttünk élőktől. Mindezek leküzdéséhez olyan emberekre van szükségünk, akik meghallgatnak minket és megértik a problémáinkat. A hallássérülteket érintő depresszióval kapcsolatban Jessica West, a Duke Egyetem Ph.D. szociológus diákja is megerősítette, hogy a társadalmi támogatás kifejezetten fontos a Siket és hallássérült emberek számára ahhoz, hogy elkerüljék a depressziót; fontos, hogy támaszra leljenek, hogy beszélgetni tudjanak a barátokkal, családtagokkal, házastárssal vagy partnerükkel, vagy akár a gyermekükkel. Ezen túlmenően szintén nagyon fontos, hogy a hallássérüléssel küzdő emberek tudják, hogy számíthatnak az őket körülvevőkre, megértik a küzdelmeiket és fontosak a számukra. A beszédnek hihetetlen ereje van. Óriási terhet képes levenni az ember válláról már egy egyszerű beszélgetés is. Habár a közösségi média is jó felület a kommunikációra, az élőszót nem helyettesíti, a közvetlen beszélgetés erejét és egy másik ember személyes jelenlétét nem pótolja. Ahogy annak idején egy tanárom használta előszeretettel a svéd közmondást: „A közös öröm dupla öröm. A közös bánat fele bánat.”. A depresszió elleni harc nehéz, viszont ha benne vagy, tudd, hogy legyőzhető. Így amikor ráébredsz, hogy képes vagy legyőzni a nagy fekete fenevadat, már csak azt kell tudnod, hogyan teszed ezt meg. És itt jön a legnehezebb lépés: segítséget kell kérni.

 

A legnehezebb lépés - kérj segítséget!

 

Hatalmas lépés, mert ilyenkor még az ágyból is nehéz kikelni, hiszen a depresszió minden energiádat és motivációdat felemészti. Az meg, amikor azt mondják, hogy „Fel a fejjel!” és hogy „Mosolyogj!”, na meg hogy „Semmi okod, hogy szomorkodj!”, még nehezebbé teszi az egészet. Ilyenkor valóban nehéz elhinni, hogy lenne bárki is a Földön, aki megért bennünket, és képes átérezni a helyzetünket, de egy valamit biztosan mondhatok. Mégpedig azt, hogy nem vagy egyedül! Az pedig, hogy beszélsz a helyzetedről, egyáltalán nem gyengeség! A szakemberek nem fognak elhajtani vagy kidobni, ha őszintén beszélsz a problémádról, és a fejmosástól sem kell tartanod – még ha nem is azt fogják sokszor mondani, amit hallani akarsz. A probléma forrását megtalálni kemény feladat, megszabadulni tőle még nehezebb, de ha egyszer elkezded és a gyógyulást választod, higgy nekem, megéri a küzdelem!

Emlékezz! A közös öröm dupla öröm. A közös bánat fele bánat. Legyen ez az első lépés, és ne félj segítséget kérni azoktól, akik ezt szívesen megteszik. Hidd el, hogy sokkal könnyebb így végig menni az úton! Csak rá kell lépned, és el kell rajta indulnod!