Mindenki kíváncsi – de mi legyen a válasz?
Bármilyen meglepő, a kérdést egy idős házaspár tette fel, ahogy a benzinkút kávézójában elsétáltak az asztalunk mellett. A csavart nem is a pár meglett kora, sokkal inkább az okozta, hogy a férfi szintén hallókészüléket viselt. Érdekes, hogy ugyanazon technológia használata egy felnőttben kérdéseket vet fel, amint azt egy kisbabánál látja. Az emberek egyszerűen nem rakják össze a képet, és tudni akarják, miért visel egy gyerek hallókészüléket. És nem is szabad ezért haragudni rájuk. Még akkor sem, ha ők maguk is hallássérüléssel élnek.
Azért visel hallókészüléket, mert hallássérült
Raina három hónapos volt, amikor kis-közepes kétoldali idegi hallássérülést diagnosztizáltak nála. A hír szinte sokként ért, így nem is nagyon beszéltem róla. Az elfogadást illetően még mindig vannak nehézségeim, most viszont vadidegen emberek szegezik nekem a kérdést Raina helyzetét illetően. „Ó, milyen gyönyörű baba!” – mondják mindig, én pedig hálát érzek ilyenkor és megkönnyebbülést, hogy a hangjukból támogatást érzek, nem pedig együttérzést, szánalmat vagy megvetést. Egy kedves rövid mondat, és mégis mennyi mindent képes jelenteni egy anyának!
Tehát: Mis is az ott a fülében?
Azóta már számtalanszor felmerült a kérdés, én pedig tökélyre fejlesztettem a válaszomat olyannyira, hogy már meg sem várom, hogy feltegyék. Amikor látom, hogy az idegen felénk közeledve már tágra nyílt szemekkel bámul, hirtelen félrenéz vagy elpirul, elébe megyek a helyzetnek és magamtól mondom el, amit tudni szeretnének, de mégsem merik megkérdezni. „Hallókészüléket visel a kislányom, mert sérült a hallása. Onnan tudjuk, hogy működik a kütyü, hogy láthatóan világít rajta egy jelzőfény.”
Nehéz így beszélni, szinte fesztelenül a gyermekem helyzetéről, de mi mást is tehetnék? Választhatok: vagy nyitott vagyok és tanítom, informálom az embereket, vagy összetörve magam alá zuhanok és bőgök. Az utóbbi nyilván szóba sem jöhet.
Az újszülötti hallásvizsgálat viszonylag újdonságnak számít, bár már egyre több csecsemő visel hallókészüléket. Az emberek viszont – ha a családjukban, baráti körükben nem történik ilyen – előfordulhat, hogy még sosem láttak ilyet, ezért érthető, hogy lövésük sincs, mi az a kütyü a kisbaba fülében. „Ahogy a szemüveg segít, hogy jobban lássunk, úgy segít a hallókészülék is, hogy jobban halljunk.” – általában ezt szoktam mondani, hogy könnyebben megértsék, mi a helyzet. Érzelmileg ez nagyon nehéz. Beszélni a lányom hallókészülékéről, hallássérüléséről sokat kivesz belőlem, ami főként a kezdeti időszakokra volt jellemző, amikor magával a diagnózissal kapcsolatban is záporoztak a kérdések, és a hallókészüléket is finomítani kellett. A kedves visszautasítás mint válasz, bizonyára szintén lehet egy jó választás, különösen, ha még dúlnak az érzelmek és még nem dolgoztuk fel kellően a történéseket, de nekem a leghatékonyabb mindig az volt, ha mosolyogva, vidáman elfogadtam az adott szituációt és őszintén beszéltem róla.
Érzelmek tükrében
Alapvetően azt tapasztalom, hogy ahogyan én viszonyulok máshoz, úgy viszonyulnak mások hozzám is. Ha gyanakvó vagyok és támadó, akkor ugyanezt a reakciót váltom ki a környezetemből is. Ha bizalommal és megértéssel a hangomban válaszolok, akkor velem szemben is sokkal elfogadóbbak az emberek. „A technológia egyszerűen hihetetlen! Tényleg hálásak vagyunk, hogy a kicsi már ilyen korán használhatja! Ha idősebb lesz, simán képes lesz arra is, hogy telefonhívásokat bonyolítson és zenét hallgasson közvetlenül a hallókészülékén keresztül!” – szoktam mondani. Majd érkezik a válasz: „Húúú, ez nagyon vagány!”
Bár meglehet, hogy eddig csak szerencsém volt, általánosságban az emberek érdeklődőek és szeretnének többet megtudni a gyerekek által használt hallástechnológiáról. Én pedig ahelyett, hogy fél szemmel néznék az illetőre, inkább edukációnak fogom fel, és örülök, ha megoszthatok néhány olyan információt, ami akár még a hasznára is válik. „Ezek a hallókészülékek lehetőséget adnak a kicsiknek, hogy nyelveket tanuljanak, hiszen a készülék segítségével minden hangot hallanak, amit nélküle viszont nem.”
Szülőként célunk, hogy példát mutassunk a gyerekeinknek. Éppen ezért sosem akarnám, hogy Raina valaha is szégyenkezzen hallássérülése miatt, így magamat is trenírozom azzal, hogy másoknak beszélek róla. Egy nap, mikor Raina felnő, ő is képes lesz saját maga válaszolni ezekre a kérdésekre. De mire eljön ez az idő, azt szeretném, ha kellő önbizalommal lenne felvértezve. Bízom benne, hogy jó példaként fogunk neki szolgálni ehhez.
Édesanyák egy topánban
A helyzet nemcsak velem, de számos édesanyával is megtörténik. Miután a helyzetünk egyáltalán nem egyedi, jöjjön két édesanya, akiknek szintén nap, mint nap felteszik a kérdést: „Mi van a gyerek fülében?”
Cara
„Rendszeresen megkapom a kérdést. Legtöbbször a kíváncsi, egy kicsivel idősebb gyerekek szegezik nekem az oviban, a játszótéren vagy a parkban. Persze olykor a felnőttek sem kímélnek, mégis mindig úgy érzem, ez egy remek lehetőség arra, hogy az emberek elfogadóbbá váljanak, tanuljanak valami újat és egy kicsit népszerűsítsem is a tudatos viselkedést. „Annyira örülök, hogy kérdezed!” – általában ez az első reakcióm, majd folytatom: „Ezek itt igazából szuper fülek! Hallókészüléknek hívják őket, és segít minden hangot meghallani.”
A kívülállók kérdéseikkel olykor egészen belemennek a részletekbe, így olyankor elmesélem, hogyan született Gwen, és a hallókészülék neki tulajdonképpen olyan, mint másnak a szemüveg. Ilyenkor megkérdezem, ismernek-e olyat, aki visel szemüveget, és miután erre lássuk be, hogy elég nagy az esély, a beszélgetés ettől kezdve már gördülékenyen, szinte magától folytatódik.
De a legjobban azt imádom, amikor a gyerekek kíváncsiskodnak. Ők még szabadon kérdeznek, nekik természetes minden. A felnőttek viszont berögződött társadalmi elvárásaikkal, előítéleteikkel sokszor saját maguk elé gördítenek akadályokat, így van, hogy nem is engedik a gyerekeket véleményt formálni, kibontakozni, gondolkodni és elfogadni. A legtöbb, amit tehetünk talán az, hogy válaszainkkal segítjük a felnőtt emberek fejlődését is egészen addig, amíg hallássérült gyermekeink nem nőnek fel annyira, hogy átvéve a stafétabotot maguk osszák meg élményeiket, gondolataikat, történeteiket. Hiszen a mi felelősségünk, hogyan fogadtatjuk el gyermekeink helyzetét és segítünk a külvilágnak, hogy megértően, befogadóan és tudatosan viszonyuljanak hozzájuk.”
Sara
„Érdekes, engem eddig még csak gyerekek kérdeztek, felnőttek soha. A válaszokat illetően igazából felkészült voltam, mert még azelőtt olvastam a témáról, mielőtt a kisfiam megkapta volna hallókészülékét. Az általános válaszom nagyjából az, hogy „Ez itt a kisfiam hallókészüléke, ami segít neki a hallásban, mert a kis fülei nem hallják a hangokat, szóval kell valami, ami támogatja őt ebben.” Ugyan felnőttek eddig még nem kérdezősködtek, egy kisgyerek viszont egyszer már rákérdezett, hogy kipróbálhatná-e ő is a kütyüt. Hát… Ezen azért egy kicsit meglepődtem!