Izgalmas kihívás és egyben fantasztikus érzés, hogy szakemberként a frontvonalban állva részese lehetek az újításoknak és a technológiai fejlesztéseknek. Jelenleg a Phonak audiológus kutatójaként dolgozom, és mint ilyen, részt veszek a Phonak termékek és szolgáltatások tervezésében és ellenőrzésében.
Nagyjából 2 éves lehettem, amikor hallásvesztést állapítottak meg az orvosok, és bár azóta hallókészüléket viselek, másfél évvel ezelőtt a cochleáris implantátum mellett döntöttem. Jelenleg az egyik fülemben hallókészüléket, a másikban cochleáris implantátumot viselek, és mint ahogy sokaknak, nekem sem volt alkalmam soha megtapasztalni a „normális” hallás élményét. Mindent, amit eddigi életem során hallottam, azt a hallókészülékeimnek köszönhetem.
Az élet hallókészülékkel
Szerencsés vagyok, hiszen a családom, a tanáraim és az orvosok egyaránt támogattak gyerekkoromban, hogy mind a tanulmányaimban, mind a társadalmi érintkezéseim során sikeres legyek. Ettől a hihetetlen ösztönzéstől és erős hátországtól függetlenül mégis azt mondom, hogy mindenért duplán meg kellett küzdenem, és a korosztályomhoz képest kétszer olyan keményen kellett dolgoznom, hogy bebizonyítsam, a hallássérülésem nem befolyásol céljaim elérésében.
Első hegedűs a kihívások háztetőjén
Gyerekként rengeteg kihívással kellett megküzdenem. Az általános iskolában például eltökélt szándékom volt, hogy megtanulok hegedülni, és az iskolai zenekarban fogok játszani. A hegedűs vizsgám viszont sajnos nem sikerült, ugyanis azt egy kávézóban tartották, ahol akkora volt a zaj, hogy semmit sem hallottam a zenéből. A szüleim ezt igazságtalannak tartották, így tovább támogattak zenetanulásomban. Hajthatatlanságomnak és a sok gyakorlásnak köszönhetően végül megtanultam hegedülni, amivel gyerekkori vágyam is teljesült: hegedűművészként bekerültem az iskolai zenekar legelső sorába. Hogy mi volt a titkom? Megtanultam, hogy a zene vibrációját hogyan ötvözzem a hallással.
A hallássérült pom-pom lány
A középiskolában beálltam pom-pom lánynak. Az edző ugyan folyamatosan aggódott, hogy az ugrálás közben majd megsérül a hallókészülékem, és attól is tartott, hogy hallássérülésem miatt korlátozott lesz a csapattársaimmal való kommunikáció. Hogy bebizonyítsam, aggodalma hiábavaló, megtanultam, hogyan tapasszam a fülemhez a hallókészüléket, ami megvédi a kieséstől, illetve kitartással, gyakorlással és a vizuális elemek alkalmazásával meggyőztem, hogy a halláskárosodásom semmiben sem korlátoz. Így lettem hát a vezérszurkolók kapitánya, egyben a legfiatalabb pom-pom lány az egyetemi csapatban.
Ezek az élmények és tapasztalatok megmutatták, hogyan alkalmazkodjak a különböző helyzetekhez, és hogy igenis merjek kilépni a komfortzónámból. Sok akadályt le kellett küzdenem ahhoz, hogy elérjek odáig, ahol ma tartok, de nem állok meg, folytatom. Kemény munkának tűnhet, és persze mindig ott a kérdés, vajon megéri? De a válasz mindig az, hogy igen. Hiszen minden egyes alkalom örömöt jelent, egy újabb eredményt, amit a saját erőmből értem el, függetlenül attól, hogy kis dolog volt-e vagy nagy. A hallás az öt érzékünk egyike, amit nap, mint nap használunk életünk során, és ami ha nincs, teljesen kirekesztjük magunkat a társadalomi körforgásból.
A saját támaszom lettem
Megtanulni azt, hogy hogyan számíthatok önmagamra, mindig is óriási kihívást jelentett, és még most is az. Megvédeni magam, kiállni önmagamért azt jelenti, hogy tudatosítom másokban a hallássérülésemet. Szembe kell, hogy nézzek másokkal, alkalmazkodnom kell a környezetemhez, bizonyos helyzetekhez. Hiszen a hallássérülés egy „láthatatlan fogyatékosság”, amire nem mindenki figyel fel azonnal. Többször előfordul, hogy valaki beszél hozzám, és úgy érzi, teljes mértékben figyelmen kívül hagyom, hiszen nem érzékelem, hogy hozzám szól, éppen ezért válasz nélkül hagyom.
Hello egyetem! Ébresztő!
Az ébresztő az volt számomra, amikor a középiskolából egyetemre mentem és az észak-karolinai Chapel Hillen diplomát szereztem. Kikerültem a középiskola buborék-biztonságából, át egy olyan helyre, ahol senki sem ismert, senki nem tudott a hallássérülésemről. Ahol kezdhettem mindent előröl. Az egyetemi környezet is más volt, mint a középiskolában, az iskola FM rendszere is avitt volt, ami hol működött, hol nem. Mégsem szóltam semmit, befogtam a számat és hallgattam. Csináltam, amit mások. Kezemben jegyzettömbbel csak ültem az első sorban zavartan, és figyeltem. Az eredménye pedig az lett, hogy sokkal rosszabbul teljesítettem, mint amire képes lettem volna.
Amikor egyetemi tanulmányaimat a New York-i Buffalo Egyetemen folytattam, okulva a hibáimból, már sokkal okosabb voltam. Fejlesztettem az önértékelésem, hogy könnyebben elfogadjam saját magamat és a hallássérülésemet, ami nemcsak az önbecsülésemet javította, de nyitottabbá váltam mások felé, akiknek meséltem a helyzetemről. Idővel rájöttem, hogy jobb megkérni az embereket, ismételjék el, amit mondtak, mint színlelni azt, hogy értem, amiről beszélnek. Azt is megtanultam, hogy sokkal befogadóbbak, ha mesélek a hallássérülésemről és edukálom őket, mert ezáltal ők is tudni fogják, hogyan segíthetnek. Ráadásul nem jelent túl nagy erőfeszítést, ellenben busásan megtérül az élet kisebb-nagyobb helyzetei során.
Lépésről lépésre
Ahogy az élet egyik helyzetből a másikba sodort, hallássérültként folyamatos kihívásokkal néztem szembe, de szépen, lépésről lépésre mindegyiket legyőztem. Talán nem mindig a lehető legügyesebben, de a hallókészülékem és a cochleáris implantátumom a legértékesebbeket jelentette utam során. Segítségükkel csatlakozhatok a világhoz, nélkülük pedig elvesznék. A hangok – legyenek bármilyenek – örömmel töltenek el és olyan inspirációt adnak, ami segít, hogy mint ahogyan engem is annak idején, most audiológusként én támogassak másokat.