Kedves hallókészülékem!
Be kell valljam, kezdetben egyáltalán nem érdekeltél. Nagyon nem is értettem a létezésed okát, annyit tudtam csak, és az épp elégnek is tűnt, hogy muszáj hordanom téged, ezeket a piros kütyüket a fülemben ahhoz, hogy halljam a világ hangjait. Érdekes, sosem gondoltam azt, hogy én emiatt különböznék másoktól. Persze ahogy idősödtem, és már fel tudtam fogni az emberek reakcióit és megtapasztaltam, milyen az, amikor ítélkeznek, egyre inkább tudatosult bennem a jelenléted. Megértettem, hogy miért néznek rám furcsán, amikor a hajamat a fülem mögé tettem, vagy amikor beszéltek hozzám és többször vissza kellett kérdeznem.
Aztán jöttek a kétségek. Vajon a fiú majd akkor is kedvelni fog, ha tudja az igazságot? Vajon sajnálni fognak az osztályban, hogy nem hallok mindent rendesen, és el kell majd magyaráznom az osztálytársaimnak, mi történik velem? Vajon felnőttként kapok majd állást, ha bevallom a hallássérülésem? Ezek a kérdések - majd az idő elteltével egyre több - merült fel bennem nap mint nap, és lett egyre inkább a hétköznapjaim része. És én elkezdtem rád neheztelni. De úgy igazán. Nem értettem, miért nem javulhatnak meg a dolgok, miért nem rendeződik végre minden és veszünk már egyszer és mindenkorra búcsút egymástól?!
Harcoltam, hogy elfogadjam önmagam, és hogy elhiggyem, több vagyok, mint egy lány, aki hallókészüléket visel, és furcsa akcentussal beszél. Ma már tudom, hogy amit tettem, azt sokkal inkább önmagamért, mint a környezetemért cselekedtem, és már azt is belátom és elismerem, hogy mekkora ajándék vagy nekem. Te jelented a szépséget a különbözőségemben, és nagyon sajnálom, hogy ennyi idő telt el, mire ezt felismertem.
Megváltoztattad a látásmódomat. Türelemre tanítottál. Te magad vagy a lehetőség, amit a halláshoz adtál nekem. Megerősítettél. Történeteket adtál. Tanítottál. Megtanítottál arra, hogy sose ítéljem meg egy könyv tartalmát pusztán a borítója alapján. Megmutattad, mit jelent az elfogadás azok iránt, akik bajban vannak és szenvednek. Tőled tanultam meg azt, hogy a türelem a kulcsa mindennek, és hogy minden embernek van egy sztorija, amire igenis érdemes figyelnem. Megértettem a szemkontaktus jelentőségét és megtanultam, hogy nemcsak érdeklődést jelent, de bizalmat is ébreszt másokban. Mindezekért, és persze sok minden másért neked tartozom köszönettel. Köszönöm, hogy vagy nekem, akár egy ajándék, az egyediségem záloga, a tanárom és életem védőpajzsa.
Köszönöm a türelmed, hogy kivártad, míg minderre ráébredtem. Tudom, hogy ez csak a kezdete a tanulás és az elfogadás útjának, de már alig várom, hogy további lépéseket téve még messzebbre utazzunk és együtt, kéz a kézben, kalandos utakat járjunk be!
Szeretettel:
Ashley