Nem mindennapi játszótér
A JELNYELVI JÁTSZÓTÉR egyedülálló kezdeményezés az országban. Itt a siket gyermekek anyanyelvükön játszhatnak, a halló gyermekek pedig szinte észrevétlenül sajátítják el a jelnyelvet, idejekorán elkezdődik náluk a szemléletformálás, és abszolút kiaknázhatják a nonverbális képességeiket. Nem mellékesen pedig akár életre szóló barátságokat köthetnek hallássérült gyermekekkel, a közös játék által!
A foglalkozásainkon olyan csoportos játékokat játszunk, amelyekhez együttműködés, figyelem, szavak nélküli kommunikáció szükséges. A gyerekek nagyon hamar feloldódnak, összecsiszolódnak, segítik egymást –és bár van jelnyelvi tolmács is, aki az akadálymentes kommunikációt segíti- egy-egy alkalom végén a sok kis jelelő kezecske forgatagában már meg sem lehetne állapítani ki hallássérült, és ki az, aki nem! :-)
A kisgyermekekhez való kötődésem meglehetősen tartós, sőt, nagyon szerettem volna óvónéni lenni egy időben. Sajnos ez a vágyam (még) nem teljesült, de a Játszóterünknek köszönhetően alaposabban beleáshatom magam a témába, jobban megismerhetem a pedagógiai munka szépségeit, rejtelmeit, nehézségeit. És bár az én gyermekeim hallók, már a hallássérült kisfiúk-kislányok között is teljesen otthon érzem magam. :-)
Aki siketen születik…
Ha egy siket gyermek a „saját, jelelő” közegében van, természetesen felszabadultabb, hiszen a jelnyelv által minden információt megkap. Amikor viszont olyan társaságba kerülnek, ahol nincs jelnyelvi tolmács, vagy a jelenlévők túl gyorsan beszélnek, nem artikulálnak, elszigetelve érezhetik magukat – igaz, ilyenkor még egy felnőtt siket is teljesen elveszíti a beszélgetés fonalát.
Aki siketen születik, nehezebben tanul meg beszélni, hiszen minden dolgot, tárgyat, fogalmat vizualizálnia kell. A hiedelmekkel ellentétben viszont nem némák, csak sokan nem szeretnek hangzó nyelvet használni!
Talán ha a szülők, az óvodák, iskolák rendszeresen tudatosítanák a mostani gyerekekben, hogyan kommunikáljanak egy sikettel, vagy hogyan segítsenek egy látássérültet, mozgássérültet, akkor ők már egy elfogadóbb, türelmesebb generáció lennének. A probléma ott van, hogy sajnos sok felnőtt ember/pedagógus sincs tisztában ezekkel a dolgokkal, saját maguk is meghátrálnak, ha például valaki közli velük hogy nem hall.
A siket gyermekek kb. 80%-a halló családba születik. Az esetek többségében ilyenkor a szülők kétségbe esnek, és nincsennek tisztában azzal, mi lenne a gyermeknek a legjobb. Hangzó nyelvet használnak, amit persze a baba nem ért meg, így a nyelvi fejlődésük is később kezdődik. Ha a jelnyelvet idejekorán –akár már pár hónapos korban- alkalmaznák, a gyermek is hamarabb kezdene kommunikálni, hiszen minden vizuális inger a fejlődését segíti. A korai hallásfejlesztéseken a szájról olvasást és a hallásmaradvány alkalmazását fejlesztik, de ezek nem elegendőek ahhoz, hogy a gyermek leküzdje a kommunikációs nehézségeket!
Nagyon sokan tanulnak integráltan –van, aki ugyan teljesen siket, mégsem találkozik élete során sem a jelnyelvvel, sem a sorstársaival. Biztosan van, akinek így is teljes az élete, és talán csupa jóindulatú, remekül artikuláló, türelmes ember veszi körül. :-) De talán még így is élmény lenne neki más hallássérültekkel együtt viccelődni a „félrehallott” szituációkon, véleményt, tapasztalatot cserélni a hallókészülékekről, felszabadultan, mindent értve társasági életet élnie, sorstársak között sportolnia. Vajon hány, integráltan, elzárkózva élő tehetséges sportpalánta van Magyarországon, aki sosem hallott még Siketlimpiáról, ami lényegében egy Olimpia, csak csupa hallássérült vesz részt rajta? :-)
Integrált vagy bilingváris oktatás?
A hallássérültek oktatásában fontos tényező, hogy az érintettek mikor vesztették el a hallásukat. Akik már megtanultak beszélni, olvasni, és ezt követően alakult ki a siketség/nagyothallás, azoknak integráltan is könnyebb tanulniuk. A siketen született gyerekek nagy része viszont gyérebb szókinccsel rendelkezik, bár ez nagyban függ a szocializációtól és a családi atmoszférátol is. Az Ő számukra a bilingváris (hangzó nyelven illetve jelnyelven párhuzamosan) oktatás lenne a legcélszerűbb.
Nehézségek tehát vannak –főként a kommunikációban, de egy siket gyermeknek jobban kell figyelnie még az utcán is –például hiába zöld a lámpa, ha nem hallja, hogy szirénázva jön egy mentő. Náluk „csend van” akkor is, ha esetleg nyitva marad a vízcsap, ha egy játék bekapcsolva marad és folyamatosan csipog, ugyanakkor ez néha előny is, hiszen például egy kistesó folyamatos éjszakai cirkuszolására fel sem kelnek. :-)
Úton a szemléletváltozás felé…
Amíg nem volt ennyire digitalizálódva a világ, addig a hallássérültek többször összejártak ifjúsági programokon, rendezvényeken. Sajnos a facebook, a különböző közösségi oldalak teret adtak annak is, hogy az emberek otthon, a képernyő előtt ülve csevegjenek, és mellőzzék a jóval izgalmasabb személyes találkozókat. De ez azt hiszem, nem csak a siketeket érinti, hanem az egész társadalom (rossz) szokása. Az internetnek azért van előnye is, hiszen így sokkal több emberhez eljutnak olyan cikkek, infók, amelyek a társadalmi szemléletformáláshoz szükségesek, illetve több fontos dologról informálódhatnak a siket emberek is.
2009-ben az Országgyűlés egyhangúlag elfogadta a Jelnyelvről szóló törvényt. Ez a jogszabály kimondja, hogy a hallássérültek közössége nyelvi kisebbség –ez egy jó alap a szemléletváltáshoz, avagy hogy a hallássérültekről ne úgy, mint fogyatékosokról, hanem mint valódi nyelvi kisebbségről gondolkodjunk.
Az érdekvédelemben úgy gondolom, sok érdemi, kedvező változás történt az utóbbi években, egyre több a jelnyelvi tanfolyam is –a Jel alapítványnál most dolgozzuk ki az online tanfolyam anyagát, hogy azok számára is elérhető legyen, akiket az idő, vagy a távolság korlátoz a jelnyelv elsajátításában. Egyéb, hallássérülteket érintő területeken is fejlődik kicsiny országunk: napjainkban van jelnyelven kísért színházi előadás, siketek számára is elérhető 112 SOS alkalmazás, KONTAKT tolmácsszolgáltatás, a buszokon, villamosokon, metrón is akadálymentesebb a közlekedés, a nagyobb áruházakban hallássérült pénztárost is alkalmaznak – és ezt jelzik a vásárlók felé, tudatosítva az emberekben, hogyan kell velük kommunikálni. A Jel alapítványnál pedig már mentorszülő hálózat is működik: ide azok a szülők fordulhatnak, akikhez hallássérült gyermek érkezik, és nem tudják hova, merre, kihez forduljanak.
Be kell vallanom, én személy szerint azért még mindig kevésnek, gyengének érzem az emberek fogyatékossággal élőkhöz való hozzáállását. Szerencsére rengeteg kivétel van, de még most is számtalanszor kerülök olyan szituációba, hogy a (nem)hallásom miatt furán néznek rám, és rosszul reagálják le a kommunikációs akadályokat. Ahelyett, hogy megpróbálnának bármilyen hatékony módszert alkalmazni (akár írásban, akár kicsit jobban artikulálva), meghátrálnak, és inkább elállnak a mondanivalójuktól.
Mindenestre sokat számít, hogy már siket közéleti szereplők is vannak hazánkban, és az emberekben - ha lassan ugyan, de - tudatosul, hogy a siket, nagyothalló emberek igenis köztük élnek, ugyanúgy, mint ők, csak kicsit másképp kell velük beszélni: türelmesebben, lassabban, jól artikulálva.:) A jelnyelvet pedig bárki meg tudja tanulni kortól, nemtől függetlenül! :-)