Egész életemben sportoltam. Legalábbis nagyjából. De mint ahogy az élet egyéb területén is, a különböző sportokban is mindig volt valamilyen kommunikációs akadály, amit hallássérültként le kellett győznöm. A látás persze sokat segített, de számos helyzetben nem nagyon tudtam ezzel sem mit kezdeni. Hiába a testbeszéd, a gesztikulálás, a mimika, sokszor ez sem volt elég ahhoz, hogy pontosan megértsem, mi folyik a pályán.
Az úszás
Több olyan sporttevékenység van, ahol vagy nem használható a hallókészülék, vagy én nem szerettem, ha mozgás közben viselnem kell. Az úszás is ilyen. Ha úsztál már valaha, vagy láttál már úszóversenyt, akkor te is pontosan tudod, hogy sípolásra indul el a menet. Na már most ha valaki hallássérült és hozzám hasonlóan nem szereti vízben viselni a hallókészüléket, akkor arra ki kell találni valamit, ha meg akarja nyerni a versenyt.
A nagy ötlet az volt, hogy egy kicsit változtassunk az indulás módján, így kedvesen megkértem hol az edzőmet, hol valamelyik családtagomat, hogy mint az autóversenyen, ha elhangzik a sípszó, intsen a karjával fentről lefelé. Bevallom, egy kicsit kakukktojásnak éreztem magam, mert én voltam az egyetlen, aki miatt meg kellett változtatni a szabályokat, de nem tehetek róla, imádtam úszni. És nem akartam hagyni, hogy bármilyen kis dolog is megállítson abban, amit szeretek, ez esetben az úszásban és a versenyzésben.
A tenisz
Kint állva a teniszpályán sokszor nemcsak a tűző napsütés, de az edző hangját meghallani is kihívást jelentett. Főleg, ha túl messze állt tőlem, és nem tudtam a szájáról olvasni. Egyedül a testbeszéd maradt, amiből valamit ki tudtam hámozni. Ha az ütő markolatán matatott, akkor az azt jelentette, hogy állítanom kell a fogásomon. Ha felemelte a kezét, akkor az volt az utasítás, hogy szervánál dobjam magasabbra a labdát. A legtöbb gyakorlatnál az segített, ha valaki háta mögött álltam, így pontosabban láttam, hogy mit kell tennem.
Foci
A fociban a kommunikáció kulcsfontosságú. Emlékszem, amikor az edzőm folyton azt sulykolta, hogy a pályán is mindig beszéljünk egymáshoz és kiabálva tudassuk egymással az aktuális helyzetet, hogy tudjuk, mi folyik éppen. Nekem ez egy kicsit zűrzavaros volt, és sokszor balféknek éreztem magam, ha valamit elrontottam. Aggódtam, mert nem hallom, mit üvöltenek a srácok, így sokszor mondhatni „vakon” voltam.
Azért is sokszor félek, hogy a csapattársaim majd engem okolnak, amikor hibázok. A helyzet ráadásul zuhogó esőben csak romlik, mert ilyenkor egyrészt nem viselem a hallókészülékemet, másrészt a látási viszonyok is katasztrofálisak, vagyis ilyenkor se nem hallok, se nem látok. Éppen ezért folyamatosan treníroznom kell saját magamat, hogy legyek sokkal figyelmesebb és tartsam a szemem mindig a pályán.
Egyéb sportok
Személy szerint sosem kosárlabdáztam, basabelloztam, és az amerikai focit sem próbáltam még ki, de az utóbbi talán az egyik legismertebb sport a jel-kommunikáció terén. A kör-formációt a Gallaudet Egyetemen 1892-ben találta ki az irányító Paul Hubbard elkerülve azt, hogy a csapattársak között folyó információ az ellenfél birtokába kerüljön. Ez a kör-formáció azóta is bejött, és szinte tökéletesen biztosítja, hogy a jeleket és utasításokat kizárólag a csapattagok ismerjék.
De vajon ha akár a kosárlabdában, akár a baseballban ennyire hasznos a jellel történő kommunikáció, vajon miért nem használják gyakrabban a sport egyéb területein? A vizuális jelek mindenki számára értékesek, vajon akkor miért nincs elterjedve még szélesebb körben?
Hiszen a sportot nemcsak művelni, de nézni is szeretjük. Arról nem is beszélve, hogy azok, akik hozzám hasonlóan siketek vagy hallássérültek, sokkal inkább a látásunkra hagyatkozunk sportolás közben, amiért hálásak is vagyunk, így ugyanis az erősségeinket emelhetjük ki, leküzdve a gyengeségeinket.
A kommunikáció fontossága a sportban jelentős, hiszen egyrészt biztosítja az összetartást, az információáramlást, valamint megerősíti a csapattársakat a tudatban, hogy igenis egy hajóban eveznek. Ami viszont egyikünknek beválik, az nem biztos, hogy bejön a másiknak, így próbálkozni kell azért, hogy mindenki megtalálja a számára járható utat és a kommunikációs kapcsolódási pontokat. Az út viszont gyönyörű és a sikerek minden akadályt feledtetnek! Így amit ma kihívásnak érzünk, azt holnap már erősségünkként ünnepeljük, mint egyfajta vissszaigazolást az élettől, hogy hallássérültként ismét szembenéztünk egy feladattal, amiért igenis képesek vagyunk harcolni!